Eleutherosz pápa

Eleutherosz pápa
a katolikus egyház vezetője
Eleutherosz pápa 19. századi ábrázolása
Eredeti neve	Eleutherius, Ἐλευθέριος
Született	ismeretlen, 2. század hagyomány szerint Nikopolisz, Epirusz
Nemzetisége	hagyomány szerint görög
Megválasztása	kb. 174/177
Pontifikátusának vége	kb. 189
Elhunyt	hagyomány szerint kb. 189 hagyomány szerint Róma
Tisztelete
Tisztelik	Római katolikus egyház
Ünnepnapja	május 26.
Előző pápa Következő pápa Szótér I. Viktor
A Wikimédia Commons tartalmaz Eleutherosz pápa témájú médiaállományokat.

Szent Eleutherosz pápa vagy Eleutériusz (ógörögül: Ἐλευθέριος, latinul: Eleutherius; hagyomány szerint 2. század – Róma, kb. 189) a hagyományos pápasorban a tizenharmadik, Szent Péter apostol tizenkettedik utódaként tisztelt római püspök volt. Szótér utódaként és I. Viktor elődjeként pontifikátusa a 2. század végének egyik fontos átmeneti korszakába esett, amikor a keresztény közösségeknek egyszerre kellett szembenézniük üldözéssel, prófétai mozgalmakkal, gnosztikus tanításokkal és az egyházi egység megőrzésének feladatával.

Eleutherosz idején vitt levelet Rómába Szent Iréneusz a lyoni vértanúk és hitvallók megbízásából, és ugyancsak az ő pontifikátusa alatt nyerte el végleges formáját Iréneusz nagy eretnekségellenes műve, amely a római püspöki utódlást az apostoli hit nyilvános őrzésének bizonyítékaként állította elénk.

Eleutherosz alakja így a 2. századi római egyház egyik fontos tanúja. Pontifikátusának biztos történeti magja nem a későbbi legendákban, hanem Iréneusz, Kaiszareiai Euszebiosz és a lyoni hitvallók tanúságában keresendő. A „pápa” cím esetében visszatekintő egyháztörténeti megnevezésről van szó; a katolikus értelmezés szerint azonban a péteri utódszolgálat és az apostoli hit folytonossága már ebben a korai római püspöki sorban jelen volt.

Neve és származása

Eleutherosz neve görög eredetű; a görög eleutherosz jelentése „szabad”, „szabad ember”. A név etimológiája alapján olykor felmerült a felszabadított rabszolgai háttér gondolata, de erre nincs közvetlen történeti bizonyíték. A név inkább a 2. századi római kereszténység görög nyelvi és kulturális közegét idézi, amelyben a római egyház liturgikus és teológiai nyelve még hosszú ideig jelentős részben görög volt.

A Liber Pontificalis szerint Eleutherosz görög származású volt, apját Habundiusnak hívták, és az epiruszi Nikopoliszból származott. A magyar katolikus hagyomány is Nikopoliszhoz köti születését, és görög származásúként említi. Nikopolisz Epirusz jelentős városa volt, amelyet Augustus alapított az actiumi győzelem emlékére. A város görög-római jellege jól illeszkedik ahhoz a mediterrán háttérhez, amelyből a 2. század több római püspöke is érkezhetett.

Hegeszipposz tanúsága szerint Eleutherosz már Anicét idején a római egyház diakónusa volt. Ez különösen fontos adat, mert a későbbi pápai életrajzi hagyományoknál korábbi tanúságra vezethető vissza. Eleutherosz tehát nem kívülről érkező alak volt, hanem már püspökké választása előtt is a római egyház szolgálatában állt. Diakónusként valószínűleg részt vett a közösség liturgikus, karitatív és szervezeti életében, majd Szótér halála után került Róma püspöki székébe.

A diakónusi háttér egyháztörténeti szempontból is figyelemre méltó. A római egyházban a diakónusok nem pusztán liturgikus segítők voltak, hanem a közösség gyakorlati életében, a szegények szolgálatában és a püspök körüli szervezeti munkában is fontos szerepet töltöttek be. Eleutherosz későbbi pontifikátusának egységőrző és megkülönböztető jellege jól illeszkedik ehhez a korai szolgálati háttérhez.

Helye a római püspöki utódlásban

Eleutherosz Szótér után és I. Viktor előtt áll a római püspökök sorában. Iréneusz az Adversus haereses című művében a római egyház püspöki listáját az apostoli hagyomány nyilvános megőrzésének bizonyítékaként idézte. Ez a lista Eleutheroszig jut el, ami arra utal, hogy Iréneusz műve Eleutherosz pontifikátusa alatt vagy annak közvetlen közelében nyerte el végleges formáját.

Iréneusz érvelése szerint az apostoli tanítás nem titkos, beavatottaknak fenntartott hagyomány, hanem az egyházak nyilvános tanításában és a püspökök egymásutánjában őrződik meg. A római püspöki sor ezért az eretnekségekkel szembeni vitában kiemelt jelentőséget kapott. Eleutherosz neve ennek a láncolatnak a végén áll Iréneusz korában, így pontifikátusa különösen fontos tanúja annak, hogy a római egyház a 2. század végére már a hit folytonosságának meghatározó hivatkozási pontja volt.

„Ezzel a renddel és ezzel az utódlással jutott el hozzánk az apostoloktól való egyházi hagyomány és az igazság hirdetése.”

– Szent Iréneusz római püspöki listájának összegzése az Adversus haereses III,3,3 gondolatmenete alapján

A kronológia nem minden részletében biztos. Euszebiosz krónikája Eleutherosz hivatalba lépését Marcus Aurelius uralkodásának tizenhetedik évére, vagyis 177 körülre tette, míg egyháztörténeti művében halálát Commodus tizedik évére, azaz 189 körülre helyezte. A hagyományos katolikus összefoglalók gyakran 174–189 közötti pontifikátussal számolnak, más rekonstrukciók 171/177 és 185/193 közötti határokat is említenek. A legelterjedtebb egyháztörténeti használatban Eleutherosz pontifikátusa a 170-es évek közepétől 189 körülig tartott.

Eleutherosz szolgálatának utolsó évei Commodus uralkodásának időszakára estek. Commodus alatt a keresztények helyzete Rómában általában enyhébb volt, mint Marcus Aurelius uralkodásának több tartományi válságában, bár egyedi vértanúságok ekkor is előfordultak. Ez a viszonylag nyugodtabb római környezet kedvezhetett annak, hogy az egyház belső tanbeli, fegyelmi és közösségi kérdéseivel szervezettebben foglalkozzon.

Iréneusz és a lyoni vértanúk levele

Eleutherosz pontifikátusának egyik legfontosabb eseménye a Lyonban 177-ben lezajlott keresztényüldözéshez kapcsolódik. A galliai keresztény közösség súlyos szenvedéseket élt át Marcus Aurelius uralkodása alatt: több hívőt börtönbe vetettek, megkínoztak és kivégeztek. A lyoni és vienne-i vértanúk történetét Euszebiosz őrizte meg az egyháztörténetében.

A fogságban levő hitvallók levelet írtak az ázsiai és frígiai testvéreknek, valamint Eleutherosz római püspöknek is. A levél hordozója Iréneusz volt, aki ekkor még lyoni presbiterként működött, később pedig Lyon püspöke lett. A lyoni hitvallók ajánló szavakkal fordultak Eleutheroszhoz, és Iréneuszt olyan presbiterként mutatták be, aki buzgón szolgálja Krisztus szövetségét.

A 177-es lyoni vértanúság drámai eseményei közepette ez a gesztus messze túlmutatott egy egyszerű tájékoztatáson. A szenvedő galliai egyház Rómához fordult, hogy tanácsát és támogatását kérje a béke és a helyes tanítás ügyében. Eleutherosz szolgálata így láthatóvá teszi a római primátus korai, gyakorlati arcát: nem hatalmi beavatkozás, hanem a testvérek megerősítése a próbák idején.

A lyoni vértanúk levele olyan egyházi helyzetben született, amikor a vértanúság, a prófétai mozgalmak, a karizmatikus igények és az egyházi rend kérdése szorosan összekapcsolódott. Eleutherosz feladata ebben az összefüggésben nem pusztán döntéshozatal, hanem a béke, az igaz hit és az egyházi közösség megőrzése volt.

Iréneusz személye ebben az eseményben különösen fontos. Ő egyszerre állt közel az apostoli atyák világához és a későbbi katolikus dogmatikai tisztázások kezdeteihez. Római útja Eleutherosz pontifikátusát a 2. századi Egyház egyik legfontosabb hálózati pontjává teszi: Lyon, Kis-Ázsia és Róma kapcsolata egyetlen eseményben jelenik meg.

A montanizmus kérdése

Eleutherosz pontifikátusa idején vált a montanizmus a római és galliai egyházak számára is fontos kérdéssé. A mozgalom Kis-Ázsiából, különösen Frígia vidékéről indult, és Montanus, valamint két prófétanő, Prisca és Maximilla nevéhez kapcsolódott. Tanításukban nagy hangsúlyt kapott az új prófétai kijelentés, a szigorú aszkézis, az üldözésekre való készség és a közeli eszkatologikus várakozás.

A montanizmus eleinte nem feltétlenül jelent meg azonnal nyilvánvaló eretnekségként. A prófétai buzgóság, az aszkézis és a vértanúságra való készség olyan elemek voltak, amelyek a korai Egyházban önmagukban tiszteletre méltónak számítottak. Éppen ezért a mozgalom megítélése összetett feladatot jelentett: meg kellett különböztetni a Szentlélek valódi működését attól, ami az apostoli hit, a püspöki rend és az egyházi egység fölé akart helyezkedni.

A lyoni hitvallók levelei Euszebiosz tanúsága szerint a béke és a közösség megőrzését sürgették. Ez arra utal, hogy a galliai vértanúk nem a türelmetlen szakítást, hanem az egyházi megfontolást és a józan mérlegelést tartották helyesnek. Iréneusz római útja éppen ebben az összefüggésben értelmezhető: a szenvedő egyház képviselője a római püspökhöz fordult, hogy a hit és a béke ügyében segítséget kérjen.

Tertullianus későbbi, már montanista korszakában írt művében arról számol be, hogy egy római püspök kezdetben békülékenyebb leveleket küldött a montanistáknak, majd ezeket később visszavonta. A szakirodalomban vitatott, hogy ez a püspök Eleutherosz volt-e vagy inkább utóda, Viktor. Több értelmezés szerint a véglegesebb visszavonás és elhatárolódás inkább Viktor idejére tehető, míg Eleutherosz pontifikátusa az óvatosabb, békülékenyebb és mérlegelő fázishoz kapcsolható. Az esemény azonban mindenképpen jól mutatja, hogy a római egyház a montanizmus ügyében fokozatosan, megkülönböztetéssel alakította ki álláspontját.

Eleutherosz szerepét ezért nem egyszerű „eretnekellenes harcként” érdemes leírni. Pontifikátusa inkább a pásztori megkülönböztetés korszaka: hogyan lehet az Egyházban becsülni a lelki buzgóságot, miközben meg kell őrizni az apostoli hitet, a püspöki rendet és az egyházi közösség békéjét.

Róma mint a béke és megkülönböztetés központja

Eleutherosz idején Róma olyan egyházi térként jelenik meg, ahová távoli közösségek tanácsért és megerősítésért fordulhattak. A lyoni hitvallók levele, Iréneusz küldetése és a montanizmus körüli óvatos római mérlegelés mind ugyanabba az irányba mutatnak: a római püspök szolgálata a 2. század végén már nem pusztán helyi feladat volt.

Ez nem jelentett későbbi értelemben vett központi adminisztratív rendszert. A források inkább olyan lelki és tanbeli tekintélyt mutatnak, amely a szenvedő, vitában álló vagy bizonytalan helyzetben lévő egyházak számára tájékozódási pontként szolgált. Róma szerepe így a béke, a közösség és az apostoli hit megőrzésének szolgálataként rajzolódik ki.

Ebben a szerepben Eleutherosz Szótér karitatív pontifikátusa és Viktor határozottabb római fellépése között áll. Szótérnél a római szolgálat szeretetszolgálati arca látható erősen; Eleutherosznál a békét kereső megkülönböztetés; Viktornál pedig a római fegyelmi és egységőrző tekintély erőteljesebb megnyilvánulása. A három pontifikátus együtt szép képet ad a 2. század végi római egyház fejlődéséről.

Gnosztikus és markionita irányzatok

Eleutherosz pontifikátusának idején Rómában továbbra is jelen voltak azok a tanbeli kihívások, amelyek már elődei, különösen I. Piusz és Anicét idején is súlyos kérdést jelentettek. A gnosztikus irányzatok a megváltást gyakran titkos tudáshoz kötötték, és a keresztény hitet bonyolult kozmológiai rendszerekbe illesztették. A markionita felfogás ezzel párhuzamosan az Ószövetség Istenét és Jézus Krisztus Atyját állította szembe egymással.

Iréneusz éppen Eleutherosz korában írta nagy eretnekségellenes művét, amelyben a gnosztikus rendszerekkel szemben az apostoli egyházak nyilvános tanítására, különösen pedig a római püspöki sor folytonosságára hivatkozott. Ez a környezet Eleutherosz pontifikátusát a katolikus tanbeli önazonosság egyik fontos korszakává teszi.

A római egyház szerepe ebben az időszakban nem egy új hit megalkotása volt, hanem az apostoloktól kapott hit megőrzése. A gnosztikus titkos tanítással, a markionita válogatással és a montanista prófétai túlzásokkal szemben a római egyház azt a hitet képviselte, amely nyilvános, közösségi, szentségi és az apostoli hagyományban gyökerezik.

Iréneusz Eleutheroszig vezetett püspöki listája ezért nem pusztán történeti adalék. A lista a gnosztikus titkos hagyományokkal szemben azt állítja, hogy az igaz hit mindenki számára ellenőrizhető módon, az apostoli egyházak nyilvános tanításában és szolgálati folytonosságában él tovább. Ez a gondolat a katolikus egyháztan egyik fontos patrisztikus alapja lett.

A tisztátalan ételekről szóló hagyomány

A Liber Pontificalis Eleutherosznak tulajdonít egy rendelkezést, amely szerint a keresztények ne utasítsanak el semmiféle emberi fogyasztásra alkalmas ételt úgy, mintha az természeténél fogva tisztátalan volna. A szöveg szerint Isten teremtményeit, amennyiben ésszerűen és emberi módon fogyaszthatók, nem kell megvetni.

A rendelkezést a Catholic Encyclopedia óvatosan a gnosztikusok és montanisták egyes étkezési szigorai elleni állásfoglalásként értelmezi, ugyanakkor megjegyzi, hogy az is lehetséges: a Liber Pontificalis szerzője saját korának, az 5–6. század fordulójának fegyelmi kérdéseit vetítette vissza Eleutheroszra. A New Catholic Encyclopedia is arra figyelmeztet, hogy a rendelkezés különösen jól illene az 5. századi római helyzetbe, amikor a manicheus ételtilalmak elleni fellépés aktuális volt.

A hagyomány teológiai értelme mégis világos: a keresztény hit a teremtett világ jóságát vallja. A gnosztikus és manicheus jellegű ételmegvetéssel szemben az Egyház azt tanította, hogy a teremtés Isten jó műve, és a keresztény aszkézis nem az anyag gyűlöletéből, hanem a rendezett szabadságból fakad. Eleutherosz nevéhez kapcsolva ez a rendelkezés az ő emlékezetét a keresztény szabadság és a teremtés jóságának védelmével hozta kapcsolatba.

Ez a motívum összhangban áll a páli szabadságeszmény egyik alapmondatával is: „A szabadságra Krisztus szabadított meg minket” (Gal 5,1). A keresztény szabadság azonban nem önkény, hanem a teremtés jóságának, a hálaadásnak és a szeretet rendjének felismerése. Ezért a hagyomány Eleutherosz alakját nem pusztán fegyelmi rendelkezéssel, hanem a keresztény szabadság józan védelmével is összekapcsolta.

Lucius brit király legendája

A Liber Pontificalis Eleutheroszhoz kapcsolja Lucius brit király megtérésének történetét. Eszerint Eleutherosz levelet kapott egy Lucius nevű brit királytól, aki kereszténnyé akart lenni, illetve népét is a keresztény hitre kívánta vezetni. A történet később jelentős szerepet kapott Britannia keresztény eredetének középkori elbeszéléseiben.

A történetet Beda Venerabilis is átvette, majd későbbi brit, walesi és középkori krónikák tovább bővítették. Egyes változatok misszionáriusokat is megneveztek, mások Lucius országát Waleshez vagy Britannia más területeihez kapcsolták. A legenda később még Svájc bizonyos helyi hagyományaiba is bekerült, ahol Lucius alakja Chur környékének missziós emlékezetével fonódott össze.

Történetileg a Lucius-hagyomány nem tekinthető megbízható adatnak. A 2. század végén Britannia a római közigazgatás része volt, ezért egy egységes „brit király” ilyen formában nehezen illeszthető a történeti helyzetbe. Korabeli források – sem Euszebiosz, sem Iréneusz – nem említik a történetet. A brit kereszténység legkorábbi biztosabb nyomai jóval későbbi időszakból ismertek.

Adolf von Harnack egy érdekes magyarázatot javasolt: szerinte a Liber Pontificalis forrásában eredetileg nem Britannio, hanem Britio állhatott, ami Edessza erődjére, Birthára utalhatott. Ebben az értelmezésben a történet eredetileg nem brit királyról, hanem Abgar IX edesszai uralkodóról szólt, és a későbbi másolás vagy értelmezés során vált brit legendává. Ez a magyarázat nem bizonyítható véglegesen, de jól mutatja, hogy a Lucius-történet összetett hagyományrétegekből áll.

A legenda jelentősége inkább az egyházi emlékezetben keresendő. A középkori Nyugat számára azt fejezte ki, hogy Britannia kereszténysége már nagyon korán kapcsolatba került Rómával. Eleutherosz történeti pontifikátusának biztos adatai közé azonban nem sorolható. Ugyanakkor a történet jól jelzi, hogy a későbbi keresztény képzelet Eleutherosz alakját a római szék és a távoli perifériák közötti kapcsolat szimbólumaként őrizte meg.

Vértanúsága, temetése és tisztelete

Eleutheroszt a katolikus Egyház szentként tiszteli; ünnepnapja május 26.. A későbbi hagyomány vértanúként is említi, de vértanúságának körülményeiről nem maradt fenn megbízható korai beszámoló. A magyar katolikus hagyomány kifejezetten megjegyzi, hogy vértanúsága nem valószínű, mivel ebben az időszakban, legalábbis Rómában, az Egyház viszonylagos békében élt.

Marcus Aurelius uralkodása alatt a keresztények helyzete a birodalom több részén súlyos volt, amit a lyoni vértanúk története is tanúsít. Rómában azonban Eleutherosz idején nem ismert olyan heves üldözés, amely vértanúságát történetileg valószínűvé tenné. Commodus uralkodása alatt a keresztények helyzete többnyire kedvezőbbé vált, bár egyedi vértanúságok ekkor is előfordultak.

A Liber Pontificalis szerint Eleutherosz május 24-én halt meg, és a Vatikánban, Szent Péter sírja közelében temették el. A modern régészeti kutatások nem igazolták sírjának pontos helyét. A vatikáni temetési hagyomány mégis illeszkedik ahhoz a római emlékezethez, amely több korai pápát Péter apostol sírjának közeléhez kapcsolt.

Ábrázolásain attribútumként előfordul a kehely, a sárkány és a templommodell. Ezek inkább későbbi ikonográfiai jelképek, mint történeti adatok. Tisztelete elsősorban liturgikus emléknapjához és a római püspökök szent sorában elfoglalt helyéhez kapcsolódik.

Neve alatt fennmaradt, nem hiteles iratok

Eleutherosztól nem maradt fenn hiteles saját írás. A későbbi gyűjteményekben vagy internetes szövegközlő oldalakon a neve alatt szereplő iratok nem tekinthetők a 2. századi római püspök hiteles műveinek.

A Documenta Catholica Omnia Eleutherosz neve alatt is közöl latin szövegeket. Ezek értéke a későbbi pszeudoepigráf, kánonjogi és pápai tekintélyhagyomány történetében keresendő, nem Eleutherosz személyes szerzőségében.

Egyháztörténeti és teológiai jelentősége

Szent Eleutherosz alakja a 2. századi Egyházban azt tanúsítja, hogy a római püspöki szolgálat már ekkor a megkülönböztetés, az egység és a béke őrzésének feladatát töltötte be. Amíg a montanizmus a Szentlélek buzgóságát helyezte előtérbe, a gnoszticizmus pedig titkos tudást kínált, Eleutherosz korában a római egyház az apostoli hit nyilvános, közösségi és rendezett jellegét képviselte.

Iréneusz listája, amely éppen Eleutherosz nevével zárul, valamint a lyoni hitvallók hozzá forduló levele egyaránt mutatja: Róma tekintélye nem pusztán későbbi elbeszélés, hanem a korabeli Egyház élő tapasztalatában is jelen volt. A katolikus hagyományban ez a szolgálat a péteri megbízatás egyik állandó vonását előlegezi meg: „Erősítsd testvéreidet!” (Lk 22,32) – mind a szenvedésben, mind a tanbeli vitákban, mind a karizma és a rend feszültségében.

Eleutherosz emlékezete így arra hív, hogy az Egyház egysége nem a különbözőség felszámolásából, hanem a hit igazságának szeretetteljes őrzéséből fakad. A lyoni vértanúk tanúsága, Iréneusz római küldetése és a montanizmus körüli óvatos megkülönböztetés együtt rajzolják ki a római püspök pásztori feladatát: békét keresni, igazságot őrizni, és a szenvedő testvéreket megerősíteni.

A karizma és az intézmény, a buzgóság és a rend, a prófétai hevület és az apostoli hagyomány feszültsége Eleutherosz korában különös erővel jelent meg. A katolikus értelmezés szerint a Szentlélek működése nem áll szemben az Egyház rendjével, hanem abban válik gyümölcsözővé. Eleutherosz pontifikátusa éppen ezt a megkülönböztető, békét kereső, mégis az apostoli hithez ragaszkodó pásztori magatartást állítja elénk.

Források

• Szent Iréneusz: Adversus haereses, III,3,3.
• Kaiszareiai Euszebiosz: Historia ecclesiastica, IV,22; V,1; V,3–6; V,22.
• Tertullianus: Adversus Praxean, 1.
• Johann Peter Kirsch: „Pope St. Eleutherius (Eleutheros)”. In: The Catholic Encyclopedia, 5. kötet, Robert Appleton Company, New York, 1909.
• E. G. Weltin: „Eleutherius, Pope, St.” In: New Catholic Encyclopedia, 2. kiadás, Gale, 2003.
• Louis Duchesne szerk.: Le Liber Pontificalis. Paris, 1886–1892.
• J. N. D. Kelly: The Oxford Dictionary of Popes. Oxford University Press, Oxford, 1986.
• Gergely Jenő: A pápaság története. Kossuth, Budapest, 1982.
• Battista Mondin: Pápák enciklopédiája. Szent István Társulat, Budapest, 2001. ISBN 963-361-295-0
• Diós István: A szentek élete. Szent István Társulat, Budapest.
• Magyar katolikus lexikon: „Eleutherosz, Szt”.
• Dr. Szántó Konrád O.F.M.: A katolikus egyház története.
• Adriányi Gábor: Az egyháztörténet kézikönyve.

Külső hivatkozások

• Pope St. Eleutherius (Eleutheros) – Catholic Encyclopedia
• Eleutherosz neve alatt fennmaradt latin szövegek a Documenta Catholica Omnia oldalán

Kapcsolódó szócikkek

• A pápaság története
• Római pápák listája
• Római pápák listája grafikusan
• Szótér pápa
• I. Viktor pápa
• Péter apostol
• Pál apostol
• Szent Iréneusz
• Kaiszareiai Euszebiosz
• Tertullianus
• Montanizmus
• Gnoszticizmus
• Markión
• Liber Pontificalis
• Lyon
• Marcus Aurelius római császár
• Commodus római császár
• Római Birodalom

Előző pápa:
Szótér

Római pápa
kb. 174/177 – kb. 189

Következő pápa:
I. Viktor